Kókuszgolyó

 

Orgonaillatú gyertyák pislákoltak a konyhaasztalon. Hármat is meggyújtottam, mielőtt nekiálltam a kókuszgolyóhoz való alapanyagokat egymásba öntetni a legnagyobb műanyag tálba.

Belemártottam a kezem a kekszmasszába, és addig gyúrtam, míg gyurmaszerűvé nem vált. A rumos kókuszos illat az orromba kúszott. Elfintorodtam. Utáltam a kókusz illatát. Mindig elfelejtettem, hogy az illatgyertyák képtelenek elnyomni ezt az intenzív aromát.

Közelebb hajoltam a gyertyákhoz, behunyt szemmel mélyet szippantottam, próbáltam bent tartani a levegőt. Gyorsan dolgoztam, és hatékonyan haladtam a gombócok megformálásával, habár dupla adagot készítettem, mert Maci egy ültő helyében képes volt befalni tíz darabot is.

– A barátodnak? – lépett anyám a konyhába.

– Macinak – javítottam ki.

Senki másnak nem készítenék kókuszgolyót, ezt anyám is tudta. Főleg nem egy ekkora halommal.

Legyintett.

– Az ugyanaz.

– Kicsit sem – mondtam ellent.

– Hát ez annyira cuki! – lelkendezett anyám.

Fogalmam sem volt, mire gondol az elragadtatott lelkendezésével. Tizenhárom éves korom óta készítettem kókuszgolyót Macinak a névnapjára. Miért éppen most hagynám abba?

– Cuki? – fordultam anyám felé felhúzott szemöldökkel. Aztán sebtében összegyúrtam az utolsó golyókat, meggyet dugtam a közepébe, és megforgattam őket a kókuszreszelékben. – Mi ebben a cuki?

Az én számból ez a szó borzasztóan hangzott, mintha valami szitokszó lenne. Legközelebb inkább leharapom a nyelvem, mint hogy kimondjam.

– Olyan romantikus, hogy megtartjátok a Valentin napot.

– Nem tartjuk a Valentin napot. – Összefontam a karomat magam előtt. – Csak névnapja van. Mint minden évben.

Letakartam a dobozt, szélesre tártam az ablakot. Halkan kopogott az eső a párkányon, a konyhában a gyertyalángok táncra keltek a belibbenő széllel.

– Jó, jó! Névnapja – hagyta rám anyám. – Apádnak csak egyszer jutna eszébe…

Anyám évek óta behűti a pezsgőt február tizennegyedikén, mire apám minden alkalommal megkérdezi, mit felejtett el? Sosem érdekelte a szerelmesek napjának kikiáltott február tizennegyedike. Mint ahogy engem sem.

Arról igazán nem tehetek, hogy Maci éppen ilyenkor tartja a névnapját. Már az oviba is február tizennegyedikén hozta a cukorkát, és akkor aztán tényleg fogalmunk sem volt Valentin napról, meg a szívecskékről, meg a szerelemről. Sokkal érdekesebb elfoglaltságunk akadt. Akkoriban a sarazás, a kukacok összedarabolása, a békák boncolása kötötte le a figyelmünket. Bár az oviban a névnapi cukorkázás is izgalmas esemény volt. Ráadásul Maci csak azért kaphatott tőlem névnapjára kókuszgolyót, mert huszonegy éve a legjobb barátom.

– Ez akkor is olyan romantikus – simogatta meg anyám a hajamat. – Ki másnak készítenél kókuszosat, ha nem annak, akit szeretsz?

Akkor esett le, hogy hetedikes korom óta hitte, hogy szerelemes vagyok Maciba. Elrántottam a fejem.

– Macival barátok vagyunk – durrogtam. – Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Péntek este készültem felköszönteni Macit, habár vasárnapra esett a névnapja. Szakadt az eső, de ez nem tartott vissza attól, hogy meglátogassam. Általában együtt töltöttük a hétvégéket Maci egyszobás albérletében. Ha valamelyikünk a héten a névnapját vagy a szülinapját tartotta, mi két napig csak azt ünnepeltük. A legjobb bulik voltak.

Elbúcsúztam apámtól. A nappaliban ült a keresztrejtvényével, miközben a háttérben a tévéből egy vetélkedő duruzsolt. Átöleltem.

– Vegyél anyunak valami szívecskés bonbont végre, légy szíves!

– Már megint mit felejtettem el?

– Valentin nap lesz.

– Hogy mi? Ez csak egy amcsi szarság, mint a Halloween.

Teljesen megértettem az ellenérzését. Apám legalább annyira volt romantikus alkat, mint én. Mindketten csömört kaptunk a rózsaszín álomvilágtól.

– Tudom. De Anyu örülne, ha eszedbe jutna. Tudod, kis romantikázás, séta a holdfényben, gyertya, meg pezsgő.

Apám összeráncolta bozontos, ősz szemöldökét.

– Te is ilyesmit tervezel a hétvégére Macival?

Felnevettem.

– Eszemben sincs! De te csak tervezd be, oké?

Lesimította ritkás szürke haját.

– Oké – adta meg magát nehezen. – Téged mikorra várhatunk?

– Vasárnap estére.

***

Alaposan bőrig áztam, mire megérkeztem Macihoz. Rögtön a fürdőszobába parancsolt, én meg hálásan merültem el egy nagy kád, forró vízben.

– Nagyon finom – hallottam Maci hangját a konyha felől. Igazából alig értettem, mert tele szájjal beszélt.

Kint hagyta a kókuszgolyót a konyhaasztalon. Amíg fürödtem elfogyott a fele. Macinak tényleg öröm kókuszgolyót készíteni. Azért rendes volt tőle, hogy nem hozta be a maradékot a szobába.

Évek óta megszokássá vált, hogy a busójárásra mentünk el a névnapja alkalmából. Kivettünk egy szobát Mohácson hétvégére, és két napig csak azzal törődtünk, hogy hatékonyan elűzzük a telet. De idén, a vírus miatt ez esélytelennek látszott. Kerestem on-line eseményt a busójárásról, de sehol nem találtam olyat, ami visszaadná azt a hangulatot.

– Film? – ajánlotta Maci.

Elfintorodtam. Maci gyakorlatilag egyetlen filmet nézett minduntalan. Kicsit uncsinak találtam már.

– Ha nincs jobb ötleted – egyeztem bele.

Pizsamában, törölközővel a hajamon leereszkedtem az ágyra. Ölembe kaptam egy kispárnát, és várakozásteljesen bámultam a tévéjére. Az eső kitartóan kopogott a redőnyön.

– Ígérem, nem nézetem meg veled a Star Wars egyik részét sem ezredszer – nevetett.

Ezt értékeltem.

– Akkor? A nyálas, romantikus filmek szerelmeseknek valók – jelentettem ki. – És mi nem vagyunk szerelmesek.

– Azok biztosan nem vagyunk. – Bólogatott. Pontosan úgy, mint azok a bólogatós kutyusok, amiket a kocsik hátsó ablakába szoktak tenni. Viccesnek találtam. Együtt nevettünk. Szerintem, ha bárki megkérdezte volna, min, egyikünk sem tudott volna értelmes választ adni.

Maci hanyatt vágta magát mellettem a párnáján, bekapcsolta a tévét és szörfözött a csatornák között. Kata óta nem randizott senkivel. Megviselte a szakítás. Én ugyanígy jártam Antival. Macival akkoriban találtunk újra egymásra, és azóta töltöttük együtt a hétvégéinket.

Csaknem két éve használtuk egymást védőhálónak. Komoly elköteleződés nélkül csak lógtunk a levegőben.

– Kár, hogy elmaradt a busójárás – mormogta Maci. – Az mindig jó móka volt.

– Nekem is hiányzik. Kereshetnénk busójárásos videókat a YouTube-on – ajánlottam. – Mit szólsz?

Megrántotta a száját.

– Mit szóljak?

Játékosan vállon bokszoltam.

– Jó. Tudom, hogy közel sem olyan, mintha ott lennénk. De nosztalgiázhatnánk kicsit.

Felém fordult, felvonta a szemöldökét.

– Nosztalgiázni az öregek szoktak.

– Meg az olyanok, akiknek hiányzik valami klassz dolog, amit egyszer átéltek. Vagy többször – tettem hozzá vigyorogva.

Pizzát rendeltünk, és a busójárásos videókat nézve, egymás szavába vágva, nevetve idéztük fel az emlékeinket, amik mind úgy kezdődtek: „Emlékszel?”

Éjfél felé már nyálas romantikus filmet néztünk. Vagyis én. Maci elaludt az elején. Hallgattam halk szuszogását, és az oldalába fúrtam a mutató ujjamat, ha a horkolásától nem hallottam a filmet.

Maci reggel ágyba hozta nekem a gőzölgő kávét. A nyitott szobaajtón keresztül bekúszott a pirítós, és a szalonnás tojás illata. Összefutott a nyál a számban és hangosan megkordult a gyomrom.

Minden pontosan úgy zajlott, mint eddig minden alkalommal, amikor nála éjszakáztam. Egy aprócska mozzanatot kivéve. A tálcát letette elém, és a kávés csésze mellé egy szál vörös rózsát helyezett. Ilyet eddig sosem tett.

Kérdőn néztem rá. Ő zavartan elmosolyodott.

– Csak a móka kedvéért – vonogatta meg a vállát. – Elállt az eső. Van kedved sétálni egyet a parton, reggeli után?

– De nem randi – szögeztem le elővigyázatosan.

– Nem. Nem az – vágta rá. – Mi nem randizunk.

Ez volt az első és legfontosabb szabály a barátságunkban. De azért hagytam, hogy a parton sétálva megfogja a kezem. A nap kikandikált a szürke fátyolfelhők közül és ránk mosolygott.

 

 

 

Hóvirágok

Születés

 

Kati az ablakból nézte, ahogy a nap sugarai végigsimítanak a fal tövében megbújó hóvirág fehér szirmain.

– Mire a hóvirág kibújik, itthon leszek! – ígérte anyu.

Kati már egy hete felfedezte a hóvirágok finom kis rügyeit, ahogy kibújni készültek a hó alól, és azóta napról-napra ellenőrizte, hogyan dugják ki a fejüket, hogyan válnak egyre szebbé és szebbé, míg végre ma reggelre szirmot bontottak.

Apu éjjel elment. Úgy hagyta itthon, hogy el sem köszönt. Nem keltette fel. Mire Kati reggel felébredt, csak nagyit találta maga mellett.

– Hol van apu? – kérdezte kíváncsian.

Nagyi megsimogatta a haját, és kezébe nyomta a kakaót.

– El kellett mennie.

– A kórházba? – Nagyi bólintott. Kati tágra nyílt szemmel nézett rá. – Megszületett?

– Majd apu elmeséli – mosolyogott Nagyi.

Kati nagyokat kortyolt a kakaójából.

– És fiú vagy lány? – faggatózott tovább kakaóbajuszos szájjal.

Minél hamarabb tudni akarta, melyik játékát készítse elő. A babákkal várja haza a kistestvérét, vagy a labdákat szedje elő a szekrény aljából?

Nagyi kivette Kati kezéből a bögrét, és puszit nyomott a kislány homlokára.

– Meglepetés!

– Nagyi! – kérte Kati odabújva. – Kérlek, meséld el!

De Nagyiból egy árva szót sem lehetett kihúzni. Így aztán Kati felvette a legszebb pulcsiját, és az ünneplős fekete nadrágját. Rendbe szedte az ágyát, kipakolta a babáit, a mesekönyveit és a labdáit a szőnyegre. Amikor ezzel végzett, apu még mindig nem volt sehol. Akkor ült oda az ablakba. Amíg várta, hogy apu hazahozza anyut meg a kistestvérét, a hóvirágokat tanulmányozta. Apró fehér kis fejüket, finom, íves szárukat, és hosszúkás leveleiket.

Mi lenne, ha szedne egy csokrot anyunak, mire megérkezik?

Már éppen a csizmáját rángatta magára, amikor nyílt a nagykapu. Kati felugrott.

– Hová rohansz! – szólt utána nagyi. – Vedd fel a kabátodat. Ízibe!

Kati az udvar felé rohanva bújt bele a kabát két karjába. Apu felkapta és magához ölelte.

– Hol van anyu? – pislogott Kati.

– Kicsit még maradnia kell.

Kati elszontyolodott.

– Maradnia? A kórházban? De miért?

– Amíg megvizsgálják a kisöcsédet, hogy mindene megvan-e. Ő vigyáz rá.

– És mindene megvan? – aggódott Kati. – Valamije hiányzik, amit nem találnak?

Apu felnevetett.

– Mindene tökéletes. De még pihennie kell. Kifárasztotta a születés.

Apu bent letette Katit, kibújtak a kabátjaikból, miközben Kati azon gondolkodott, milyen kalandos lehet kibújni az anyukája pocakjából, ha kifárad belé az ember. Kár, hogy ő már nem emlékezett rá, milyen volt.

Nagyi reggelit tett eléjük az asztalra.

– Mesélj! Mindent tudni akarok!

– Kisöcsém van – újságolta Kati büszkén. – Ha hazajön, megtanítom majd focizni.

– Azt hiszem, az még ráér – borzolta össze Nagyi Kati szőke haját.

– Találkozhatok vele? – bújt apu ölébe Kati.

Apu magához ölelte.

– Délután elviszlek hozzá.

Ásított egyet.

– Addig hagyd pihenni apádat – szólt rá Nagyi.

Kati csak akkor vette észre, hogy Apunak milyen álmosak a szemei. És kinőttek a pici szőrszálak is az arcán. Mert az apukáknak ilyet is szokott csinálni az arcuk, ha fáradtak – jött rá Kati.

– Oké! – bólintott. – Csak feküdj le! Hozom a mesekönyvemet, és mesélek neked egy mesét, amíg elalszol.

 

Hóvirágok

Elmúlás

 

Bogi az ablakból nézte, ahogy a nap sugarai végigsimítanak a fal tövében megbújó hóvirág fehér szirmain.

– Mire a hóvirág kibújik, itthon leszek! – ígérte anyu.

Bogi már egy hete felfedezte a hóvirág finom kis rügyeit, ahogy kibújni készült a fagyos földből, és azóta napról-napra ellenőrizte, hogyan dugja ki a fejét, hogyan válik egyre szebbé és szebbé, míg végre ma reggelre szirmot bontott.

Apu éjjel elment. Úgy hagyta itthon, hogy el sem köszönt. Mire Bogi reggel felébredt, csak nagyit találta maga mellett.

– Hol van apu? – kérdezte kíváncsian.

Nagyi megsimogatta a haját, és kezébe nyomta a kakaót.

– El kellett mennie – suttogta.

– A kórházba?

Nagyi bólintott. Bogi tágra nyílt szemmel nézett rá. Nagyinak pirosak voltak a szemei, és dagadtak. Olyanok, mintha náthás lenne. A hangja is egészen olyan volt, mint amikor az embernek bedugul az orra a náthától.

– Idd meg a kakaódat, kicsikém – súgta Nagyi rekedten.

Most már egészen biztos, hogy náthás.

– Anyuért ment?

Anyu hetek óta kórházban feküdt. Egyszer csak elájult. És eljöttek érte a mentővel a doktor bácsik. Bogi már hat napja nem látta. Apu nem vitte magával. Mert nem engedtek be többé gyerekeket oda, ahol anyu feküdt.

Bogi nem értette, hogy egy anyukához miért nem engedik be a kislányát? Bogi tudta, hogy anyunak is ugyanúgy hiányzik ő, hogy ott legyen mellette, mint neki anyu. Jó, hogy apu itt van. De ő mégsem anyu.

Nagyi nem válaszolt, csak nyekergő hangot adott ki, és elfordulva kifújta az orrát.

– Te is beteg vagy? – kérdezte Bogi megszeppenve. – Te is kórházba mész? Téged sem foglak látni?

Nagyi átölelte, ringatta. Bogi hagyta. Hallgatta Nagyi szaggatott lélegzését, bugyborékolva vette a levegőt, szörcsögött mellé.

– Nem hagylak el, kicsikém! – suttogta.

Apu egyedül érkezett. Megroggyant vállal. Ő is piros szemekkel, és náthásan.

– Hol van anyu? – szaladt elé Bogi.

Apu megtorpant.

– Elment – felelte csendes, fátyolos hangon. Magához ölelte Bogit.

– Hová ment? Miért nem jön haza?

Bogi félve bámult az apja arcába. Akkor vette észre, hogy apu sír. A könnyek lefolytak az arcán, egészen az álláig.

– Elvitték az angyalok – mondta apu rekedten. – Magukkal vitték a Mennyországba.

Bogi szemét csípték a könnyek. Pislogott néhányat, aztán hagyta, hogy legördüljenek a könnycseppek az arcán. Apu karjába kapaszkodott, aki átölte, ringatta, és azt mondta, sírjon csak. Sírjon, amíg jólesik.

Bogi elbújt apu ölelésében, és úgy érezte ezek után ő már örökké sírni fog.