Pók Ica

Az első szerelem

3. rész

 

Ica

Ica arra riadt fel, hogy valaki erőteljesen kopog a szobájának ablakán. Elhúzta a függönyt, és Marci vigyorgó képével találta szembe magát. A fiú a szeméig húzta kapucniját, és az orra is alig látszott ki csíkos sáljából.

Ica felrángatott egy világoskék frottír köntöst macis, pamut pizsamája tetejére és kislattyogott, hogy kinyissa a nagykaput. Kicsit még szédelgett. Nem tudta a láztól vagy attól a sok gyógyszertől, amit felírt az orvos, ő meg rendes gyerekként bevett.

A hideg, őszi szél megcibálta a haját, ő pedig szorosabbra húzta a köntösét magán.

Amikor köszöntötte Marcit a nagykapuban, akkor tudatosodott benne, hogy a hangja alig akar engedelmeskedni és valami halk suttogásféle hagyja el a száját.

– Nem úgy tűnik, mintha jobban lennél – jegyezte meg Marci, miközben beljebb jött. – Ha akarod, visszajöhetek később. Vagy holnap.

Ica megrázta a fejét. A szobában körbeölelte újra a kellemes meleg. Délelőtt feltekerte a fűtést, mert olykor rázta a hideg. Most visszabújt az ágyába, és bevackolta magát.

Marci ledobta a kabátját és a pulcsiját a sarokba, vörös fürtjei kócosan álltak a feje tetején. Leült Ica íróasztala elé a forgószékbe és az asztal tetejére rázta a könyveit a hátizsákjából. Miután maga mellé dobta a táskáját, elkezdett turkálni a füzetei között.

– Apád mit szólt? – fordult Ica felé.

– Nem örült. De azért Apu jó fej. Megbeszéltük. Elmondtam, hogy nehéz. Hogy hiányzik Anyu. Azt hiszem, neki is hiányzik. Igazából én sem örülök, hogy így történt.. Hülye voltam. Intő nyolcadikban, elég gáz.

– Mert? A továbbtanulás miatt? Azt hiszed ez számít?

– Szerinted nem?

Marci megvonta a vállát.

– Nem. Ha baromságokért kapod.

– És ha emiatt nem vesznek fel?

– Az óvónő képzőbe? Téged tuti felvesznek – jegyezte meg Marci és újra az íróasztalra hányt füzetei között kezdett kotorászni. – Én meg nem akarok óvónő lenni – vigyorodott el.

Ica erre elmosolyodott.

– Még mindig nem tudom, mi akarsz lenni. Nem mondod el?

– Ha majd tudni fogom, elmondom. De nekem fogalmam sincs, merre tovább. Itt vagy te, meg Jancsi a nagy céltudatosságotokkal. Nem is értem, hogy lehettek ennyire biztosak magatokban.

Ica vállat vont.

– Én Anyu miatt. Jancsi meg már évekkel ezelőtt eltervezte az egész életét.

– Ja. Azt tudom. Szerinted Mariskát is beletervezte? – nevetett fel Marci.

– Mariskát? Csak nem?

– A nap híre, hogy Mariska meg Jancsi összejöttek – pillantott fel. Zöld szeme és az arcán az összes szeplő is vele nevetett. Icát rögtön jobb kedvre derítette.

– Végre – suttogta a lány betegségtől fátyolos hangon.

Marci elővett egy vastag spirálfüzetet.

– Ja, mivel Noi, szerencsére megint beleütötte az orrát. – A fiú megpördült a széken és Icára nézett. – Erre Mariska féltékeny lett és kimondta a boldogító igent. De mi ezt már előre tudtuk, hogy így lesz, nem igaz? – kacsintott a lányra.

Ica bólintott. Naná, hogy tudták. Egy mozdulattal összetekerte derékig érő szőke haját, hogy ne zavarja, majd nekiállt az írásbeli leckét lemásolni Marci füzetéből. A matematika még egészen követhető volt, de a többi kusza összevisszaság, úgy nézett ki, Marci nem veszi a fáradtságot, hogy rendes vázlatot írjon az órákon. Ica nem igazán értette, miért, hiszen mindegyik tanáruk lediktált mindent. Valószínűleg igénybe kell venni Jancsi vázlatait is, hogy követni tudja az órákat. Sorjában belelapozott Marci füzeteibe, de nem írt le semmit. Úgy sem tudta elolvasni az írását.

Egymás után csukta be őket, miközben hallgatta a fiút, aki beszámolt neki az eseményekről. Noémi Jancsinak írt szerelmes leveléről, Mariska kiakadásáról.

– Így aztán megint járnak – forgatta a szemét Marci. Mint ahogy ötödikes koruk óta minden évben. – Csak azt tudnám, minek függesztik fel a kapcsolatukat nyárra.

– Mert Mariska úgy akarja – lehelte Ica alig hallhatóan.

– Mindig az van, amit Mariska akar – morogta Marci. – Én nem hiszem, hogy az a szerelem, amikor folyton azt csinálod, amit a másik akar.

Ica megvonta a vállát. Nem értett a szerelemhez.

Marci kérés nélkül, hősiesen kiírta a könyvekből az oldalszámot, amit vettek az órán. Ica hálás volt neki ezért, mert úgy tervezte, hogy ha kicsit jobban lesz majd holnap, átnézi.

Felpillantott a lapok zizegésezésére. Marci céltalanul lapozgatott előre-hátra a biológia könyvében.

– Nem találod?

Marci becsapta a könyvet és az asztalra hajította.

– Fogalmam sincs, mi volt órán – vallotta be. – Jobb, ha megkérdezed Jancsit. Hétszentség, hogy ő még előadást is tud tartani neked az összes unalmas tárgyból.

Ica összecsukta a füzeteket és felnézett rá. Úgy gondolta, megkérdezi, Marci hogy viseli a szülei válását. Biztos nehéz. És szar.

– Hogy vagy, Marci?

– Én? – kapta fel a fejét a fiú.

– Igen. Te. – Válaszolta a lány komolyan.

Nem volt lehetőségük még Marci családjáról beszélni. Ica nem is szerette volna ezt úgy megtenni, hogy mindenki ott van. Úgy gondolta, most jött el az alkalom. Persze csak akkor, ha ezt Marci is szeretné.

A fiú elfordult tőle és kinézett az ablakon.

– Én? – kérdezte vissza újra, lassan.

Ica őt nézte. A kusza vörös fürtjeit, ami a nyakába kunkorodott, elfordított arcát, az utcát fürkésző zöld szemét. Keze minduntalan babrált valamit az íróasztalon és talán észre sem vette, de egyfolytában hintázott a széken. Képtelen volt hosszútávon egyhelyben maradni.

– Te jól vagy?

Marci most ránézett, de tőle szokatlan módon nem mosolyodott el, inkább komor nyugtalanság bujkált a szemében.

– Nem – vallotta be őszintén. – Nem vagyok igazán jól…

– Akarsz róla beszélni?

Marci elkezdett ide-oda forgolódni a székkel.

– Nem tudok… – felelte lassan.

Ica felvonta a szemöldökét. Azon gondolkodott, hogy ez a „nem tudok”, vajon ugyanazt jelenti, mint a „nem akarok”? És vajon jó, ha faggatja Marcit? Amikor azt sem tudja, mit kérdezzen? Hogy kérdezze? Csak annyit tudott, hogy néha jó, ha az ember beszélhet. Ha elmondhatja, ami a lelkét nyomja, és jó, ha valaki meghallgatja.

– Mit mondjak? – kérdezte Marci halkan.

– Semmit, amit nem akarsz. Csak gondoltam, jó, ha valaki meghallgatja az embert. – Kicsit bánatosan elmosolyodott. – Még akkor is, ha segíteni nem tud. – Belenézett a fiú élénk, zöld szemébe. – Mi történt?

Marci lenézett az íróasztalra és egy tollat kezdett el szétszerelni.

– Apám lelépett valami nővel – kezdte, miközben a töltőtoll darabjai kihullottak, az ujjai közül az asztalra. Lassan kezdte összerakni. – Az öreg pasikra rájön olykor a kapuzárási pánik, tudod? – nézett Icára boldogtalanul.

Ica nem tudta. De hagyta, hogy Marci kiöntse, ami bántja, nem szólt közbe egyszer sem, még akkor sem, amikor a fiú közönséges kifejezéseket használt. Miután befejezte a toll összeszerelését, nekiállt és teljesen feldúlta a lány íróasztalát azzal, hogy egyfolytában szétpakolt mindent. Elmesélte, hogy utálja azt, hogy havonta kell költöznie, az anyjától az apjához, majd vissza. Elmondta, hogy az apja nője tizenkilenc éves, és utálja. Az apját is utálja, mert ilyen rohadék módon otthagyta őket és összeállt valakivel, aki a lánya lehetne.

– Mi baja volt anyámmal?! Anya okos, belevaló nő. Apám meg rohadtul örülhetne, hogy ilyen felesége van. Örülhetne, hogy egy ilyen nő egyáltalán szóba állt vele valamikor régen. Erre ő? Hogy a fene vinné el ezt az egészet!!! – Hirtelen rácsapott az íróasztalra. – Anya meg sír, ha senki nem látja. Hallom, minden éjszaka.

– Sajnálom.

– Nem tudom, miért sír. Azért, mert ezt művelte vele apám, vagy csak hármunkat sajnál, hogy ilyen rohadék apánk van. Az is lehet, hogy túl összetett ez az egész ahhoz, hogy én megértsem. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy rossz hallani a sírását. Ha tudnék segíteni, megtenném. Fogalmam sincs, hogy tudnám enyhíteni a fájdalmát. Mindannyiunk fájdalmát.

Ica nem bírta nézni, mit csinál az íróasztalon és határozottan lefogta a kezét. Találkozott a pillantásuk.

– Mit tudnál tenni? Tizennégy éves vagy.

– Éppen ezért – vágta rá Marci. – Éppen ezért már tudnom kéne.

– Sajnálom, hogy így érzed! – mondta a lány. – Szerintem ez felnőtteknek is nehéz, és nem tudom, lehet-e segíteni. Vagy elég az, ha hagyjuk, hogy elmúljon minden.

Marci komolyan megkérdezte:

– Apád meddig sírt?

– Már nem sír… – felelte Ica halkan.

A fiú bólintott:

– Hozzá lehet ehhez szokni? – kérdezte bizonytalanul. – Hogy ne fájjon?

Ica felsóhajtott. Ne fájjon? Nem tudta a választ. Fáj. Mindig is fájni fog. Csak az ember megtanul a fájdalommal élni, már észre sem veszi, csak néha, amikor elhatalmasodik rajta az érzés. Akkor kegyetlenül marcangolja odabenn.

– Mindig fáj – felelte Ica, és az édesanyjára gondolt, akit öt éve vesztett el egy balesetben. – De hozzá lehet szokni – biztosította Marcit.

Marci bólintott.

– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Csak nem tudom, nálunk meddig fog ez tartani. Sajnálom anyát. Közben olyan dühös vagyok apára, hogy el sem tudom mondani. És ez egyre rosszabb lesz. Nem, hogy csillapodna, ahogy múlik az idő, egyre veszettebb. Gyűlölöm.

***

Marci

Nemsokára csengettek, Marci magára kapta a kabátját, és máris ment, hogy beengedje a most érkezőket. Jancsi és Mariska érkezett.

– Hogy-hogy te itt vagy? Haza sem mentél suli után? – kérdezte Jancsi csodálkozva.

Marci vállat vont.

Ha az ő életük lenne, ilyen elkeserítően szétzilált, ők sem rohannának haza – gondolta.

Befelé elnézte őket, hallgatta, hogy Mariska slágerlistákról, meg fiúbandákról tart előadást Jancsinak. Jancsit nyilvánvalóan untatta a téma, de nem szólt semmit. Valójában – Marci tudta –, hogy Jancsinak lövése sincs a menő slágerekről, meg a felkapott énekesekről, mert rohadtul nem érdekelte. Láthatóan Mariska minden pletykát tudott, és ezeket igyekezett megosztani Jancsival.

Bent, miközben levetették a kabátjaikat észrevehetően zsúfolt lett a kis szoba. Ica kedvesen elmosolyodott, amikor rájuk nézett. Azzal a mosollyal, amitől elhiszed, hogy tényleg figyel rád, és érdekli, amit mondasz. Marci szerette ezt az odafigyelést. Mostanában senkitől sem kapta meg. Az anyja saját bajával volt elfoglalva, Marci pedig szerette volna megkímélni a nyomorától. Fogalma sem volt meddig bírja magában tartani, ha Ica nem kérdez rá. Tuti a legrosszabb időben, és a legalkalmatlanabb helyen tört volna ki belőle.

– Marci elmesélte, mi történt – suttogta Ica azon az ijesztően beteg hangján. – Örülünk, hogy újra együtt vagytok. Ugye, Marci?

Marci elgondolkodva nézte Jancsit, miközben visszaült az íróasztal elé.

– Ja. Örülünk – mormogta belegyezően, bár fogalma sem volt, minek kéne örülnie. Annak, hogy Jancsi puszta megszokásból van Mariskával, mert azt hiszi, ha ötödikes koruk óta járnak, akkor ennek örökre így kell lennie, és már udvariasságból megkérdezi Mariskát az évnyitón, lenne-e a barátnője megint. Mert az olyan…

Marci ijesztőnek találta.

Vagy annak örüljön, hogy Mariska a csajok előtt villog azzal, hogy a suli legmenőbb srácával sétálhat kézen fogva?

– Ti csak ne foglalkozzatok az én ügyeimmel! – utasította őket rendre Mariska éles hangon, ezzel felverte Marcit az elmélkedéséből. A lány letelepedett az ágy szélére, Jancsi mellé.

– Ez azért talán egy kicsit az én ügyem is – vetett ellen Jancsi.

Mariska megpaskolta a kézfejét.

– Ezt bízd csak rám! – Icára nézett. – Sok mindent mondott ez a gyagyás? Elképesztő mennyi marhaságot tud összehordani – affektált.

Marci elfintorodott. Mariska a nyáron tuti elvégzett egy „Hogyan legyünk mesterkéltek?” és egy „Hogyan akasszuk ki a környezetünket?” kurzust. De az is lehet, hogy csak valami menőnek tartott amerikai színésznőt utánoz az egyik tini sorozatból.

Ugyan mi jogon ítélkezik ő? Köze nincs az egészhez. Ha ez Mariska szerint menő, és Jancsinak bejön az ilyesmi, neki aztán nem fáj.

Marci inkább ártatlan arccal, tiltakozóan emelte fel a kezét. Kinyitotta a száját, hogy védekezzen, de végül nem szólt semmit. Erre Jancsi elmosolyodott.

– Nekem úgy tűnik, tényleg sok sületlenséget beszéltél, ha már tiltakozni sem tudsz! – Meg sem várta, hogy a barátja reagáljon bármit is, elővett a táskájából egy szürke mappát, és Ica elé helyezte. Jancsi nagyon praktikusan mindent lefénymásolt, Marci mindig csodálta, hogy ennyire gyakorlatiasan gondolkodott.

– Azt persze elfelejtette megemlíteni, hogy szülői lesz – mondta Jancsi komolyan. – Igazam van? – pillantott Marcira.

Marci vállat vont. Való igaz, hogy az ilyesmi mindig kiment a fejéből.