Titkok
Karolin az ég felé
emelte az arcát, óriási hópihe szállt az orrára, majd bőre melegétől elolvadt, egyetlen
pillanat alatt lett semmivé.
A nyüzsgő városi
forgatagban Karolin megtorpant egy kirakat előtt. Girlandokon függő piros és
arany díszek között apró rugdalózók, picinyke kabátkák kellették magukat.
Karolin kesztyűs kezével megérintette az ablakot, gyönyörködött a rózsaszín és
világoskék ruhácskákban, fodrokban és masnikban. Meglátott egy macimintás
kötött pulóvert, feldobbant a szíve, annyira édesen állt a műanyag babán.
Nem
veszek semmit, csak benézek.
Elhatározta, hogy erős lesz,
és nem gyarapítja tovább otthon a babaholmikat, hiszen már egy egészen mély
fiókot elfoglaltak a mintás textilpelenkák, rugdalózók, mesefigurás
cumisüvegek, de a kirakat üvegében látta saját arcát, csillogó szemét. Zavartan
elfordult, önmagát próbálta becsapni, majdnem sikerült is.
Odabent elmerült a bébi
játékok, csörgők, rágókák színes kavalkádjában. Egyenként kézbe vette őket,
végigsimította, nyomkodta, hallgatta az eltérő csipogó hangokat. Egy sarokban
függőjátékok lógtak, Karolin nem tudott ellenállni, meghúzta az egyik
zsinórját. Lágy dallam csendült fel a forgó plüssfigurák között.
– Istenem! – Csukott
szemmel, elragadtatottan hallgatta az altatót.
– Segíthetek? – förmedt
rá egy bántóan éles hang.
Karolin felriadt, úgy
érezte magát, mint akit csínytevésen kaptak. Szúrós szemmel bámult rá a
középkorú eladónő, mire Karolin zavartan pislogott és próbálta megtalálni, hol
lehet leállítani a játékot.
– Nézelődöm – makogta.
– Felhúzhatós, nem
tudja kikapcsolni! – Fásultan bámult bele Karolin arcába. – Tudok segíteni?
Ajándékot keres? Mennyi idősnek? Kisfiú? Kislány? – Pattogtak a kérdései,
anélkül, hogy megvárta volna a válaszokat. Karolin idegesen kapta a fejét körbe,
lázasan gondolkodott, vajon mit kell ezekre a kérdésekre felelni?
– Karolin! – Bella affektálva
lépett oda mellé, kigombolt hosszú szőrmekabátja királynői palástként úszott
utána. Megragadta Karolin vállát, és az arca mellett két oldalt a levegőbe
cuppantott. – Édesem! Azt hittem, már leszoktál arról, hogy beledöfd a rozsdás
szöget saját szívedbe! – Az eladónőre nézett. – Köszönjük, boldogulunk!
Karolin csodálkozva
figyelte, hogy Bella utasítására az eladó elmegy és körbenézve az üzletben új
áldozatra vadászik. Ha nem Bella az, aki kisegíti ebből a kellemetlen
helyzetből, akkor talán meg is könnyebbült volna, így azonban gombóc
keletkezett a torkában.
Nem a megmentőjét látta
benne, hanem Attila főnökét, aki a tavalyi céges karácsonyi buliban csúnyán
becsiccsentett, majd átgázolt rajta, lábbal tiporta az érzéseit. Bella azt
vágta a fejéhez, hogy akinek nem lehet gyereke, az ne kínlódjon egy ilyen
apróságon, hanem élje a rá kiszabott felhőtlen életet.
– Nyilván alkalmatlan
vagy a szerepre, kisanyám és ezt odafenn is tudják – búgta akkor alkoholmámoros
részegséggel és nevetve böködött a szikrázó kristálycsillár felé.
Erre éppen egy
bababoltban botlottak egymásba. Karolin a hóna alá gyűrte a kistáskáját, sosem
gondolta volna, hogy ez a nő bármikor besasszézhat egy ilyen helyre.
– Rohannom kell!
Távol akarta tartani
magát ettől az érzéketlen nőszemélytől, de Bella belekarolt és megpaskolta a
kézfejét.
– Karolin, Karolin! Hát
miért nem keresed máshol a boldogságot? Annyi gyermektelen nő él a világon, és
valljuk be őszintén, jobb is, ha nem szülnek! Nézz körül, találnak maguknak
elfoglaltságot. Jobban tennéd, ha te is felráznád magad, mielőtt Attila lelép,
mert végleg belefárad a savanyú ábrázatodba!
Karolin elhúzódott.
– Tessék?
Bella mézes-mázasan
folytatta.
– Utazgassatok,
járjatok világot! Használd ki, amíg az a szívdöglesztő pasi még melletted van,
mert utána örökre bánni fogod, hogy elszalasztottad a lehetőségeket!
– Te meg miről beszélsz?
A nő anyáskodóan
megütögette Karolin arcát.
– Csak vigasztallak,
kis butám!
– Tudod mit? Inkább ne
vigasztalj! Amúgy mit keresel te egy ilyen helyen?
Bella fejével az egyik
polc felé bökött.
– Megszívtam.
Karolin odanézett az
almazöld babakocsira, és görcsbe rándult a gyomra. Nincs igazság a földön, hogy
egy ilyen szívtelen, önző perszónának is összejött. Csak neki nem sikerül.
Attila nem is említette. Talán azért, mert tudta, hogy ezzel fájdalmat okozna.
– Kisbabád van? Neked?
Bella harsányan felkacagott.
– Jaj, dehogy! Hová
gondolsz! A sógornőmé. Ott válogat valahol a cipők meg a pelenkák között.
Tegnap megbeszéltük, hogy csapunk egy csajos, bevásárlós délutánt. De ez a nő
képtelen egy órára otthon hagyni a porontyát.
Karolin odalépett a
babakocsihoz, alig hallotta, mit mond Bella, elvarázsolta a kicsi rózsaszín
pofija, felpöndörödő szempillái, a cumi egyfolytában járt cseresznye ajkai
között. Öklöcskéit összeszorítva nagyokat szuszogott.
– Édes! – Karolin
megérintette a babát a takarón át, hogy érezhesse mellkasának süllyedését,
esetleg a szívdobogását is, mire a kicsi felsírt. Karolin elrántotta a kezét. Talán
durván ért hozzá, hogy megriasztotta a gyereket?
Bella elkapta a
babakocsi tolórúdját és vadul rázni kezdte.
– Állandóan visít!
Fiatal nő futott
hozzájuk, kikapta a kicsit a kocsiból, mellére szorította, ringatta,
csitította. Cseppet sem esett zavarba attól, hogy a gyerek fellármázta az egész
boltot.
– Sajnálom! – suttogta
Karolin bocsánatkérően a fiatal anyuka felé, miközben próbált kihátrálni a
sorok között. Ahogy araszolt hátrafelé, felborított egy műanyag kosarat,
mindenféle méretű Disney mintás gumilabdák gurultak szanaszét a szőnyegen.
Hazafelé még a szakadó
hóesés sem tudta elvonni a gondolatait attól a kínos helyzettől a bababoltban.
Vajon Bellának igaza van abban, hogy Isten, vagy a Sors akarata, miszerint
bizonyos embereknek nem, vagy csak nagy szenvedések árán ad kisbabát? Talán ő
alkalmatlan az anyaságra? Attila bizonyosan jó apuka lenne, imádják az utcabeli
kiskölykök, és Maja meg Bence, a férfi öccsének a gyerekei alig várják, hogy
vele tölthessenek néhány órát. Attila bújócskázik, kergetőzik velük, és még mesét
olvasni is hajlandó nekik.
Karolin kedvetlenül
gondolt rá, az ő hibája, hogy eddig nem sikerült, és Attila miatta nem lehet
édesapa. Dacára a lombikprogramnak, a számtalan beültetésnek, nem ágyazódott
be, nem maradt meg egyetlen embrió sem. Talán tényleg alkalmatlan. Karolin a
mellkasára szorította a kezét, szívének eszeveszett zakatolására. Hat éve
próbálkoznak. Január elsején lesz hat éve, hogy eldöntötték, itt az ideje a
gyermekvállalásnak. Eleinte vidám küldetésként fogták fel, úgy hitték életük
legnagyobb kalandja vár rájuk, majd hónapokkal később Karolin egyre
frusztráltabb lett.
– Ó, Istenem! Hogy a
csodába bírta ki mellettem az utóbbi három évet? – kérdezte a belvárosi utcákon
pompázó karácsonyi fényeket, mintha azok válaszolhatnának neki. – Hogy tud
olyan erős lenni, én pedig ennyire gyenge?
Csendesen érkezett a
lakásba, Vackor, a kölyök vizslájuk az előszobában üdvözölte. Karolin levette a
csizmáját, a fogasra akasztotta a kabátját Attila tolldzsekije mellé. A nappali
ajtaja résnyire nyitva állt, gyenge fénycsíkot rajzolt a sötét folyosó kövére.
Vackor belökte az ajtót és a kanapén üldögélő Attila ölébe ugrott. A férfi
átölelte a kutya nyakát, megvakargatta a kajla fültövet, hagyta, hogy Vackor
lebirkózza.
Karolin elmosolyodott
az ajtóban.
– Elkényezteted.
Attila felpillantott
rá, arrébb lökte a kutyát, a kisasztalon álló laptopjához hajolt, és lecsukta a
tetejét.
– Kicsim! Nem vettem
észre, hogy megjöttél.
Vackor a fejét Attila
ölébe fektette, szelíd kutyaszemmel kuncsorgott további simogatásért. Karolin
elnézte, ahogy a férfi tenyere lesiklik az állat fejére.
– Megzavartalak? Dolgoztál?
Attila tekintete a
lecsukott laptopra tévedt, beletúrt a hajába és lendületesen felállt a
kanapéról.
– Megígértem, hogy nem
hozok haza munkát! – Vackorral a nyomában odasétált Karolin elé az ajtóba,
lehajolt, futólag megcsókolta a nő száját. Apró érintés volt, szenvedély
nélküli, rutinszerű. Attila elsimított egy kunkori hajtincset Karolin arcából
és a füle mögé tűrte. – Leviszem Vackort, futunk egyet. Velünk jössz? – Karolin
megrázta a fejét. Attila a szemébe nézett. – Pedig jó lenne, ha néha levezetnéd
a feszkót. – A kutyával a nyomában kisétált az előszobába. – Lazítanod kéne,
Lini.
Karolin az ajtófélfának
dőlt.
– Lazítok.
– Gyere velünk!
– Most nem mehetek. –
Tenyere futólag megpihent a hasán, majd remegő kézzel összefűzte az ujjait.
Attila magára kapta a
dzsekijét, felcsatolta Vackorra a pórázt és rákacsintott Karolinra, szája
sarkában megjelent egy cinkos mosoly.
– Biztos nem gondolod
meg? Karácsonyi fények, hó, meg minden. Imádod a hóesést.
– Most nem.
– Megint rosszul vagy?
– Karolin bizonytalanul bólintott, Attila megszorította a karját. – Akkor
maradunk! Máris felhívom az orvost.
A zsebébe túrt, hogy
előhalássza a mobilját. Karolin megállította a mozdulatot.
– Ne! Semmi bajom!
Tényleg minden rendben. Csak egész nap egy falatot sem ettem.
Vackor türelmetlenül az
ajtót kaparta.
A férfi lehajolt, és
megvakarta a füle tövét, hogy megnyugtassa.
– Visszafelé hozok egy
pizzát.
Karolin biccentett, és
miután egyedül maradt a lakásban megmagyarázhatatlanul nyugtalannak érezte
magát. A délutáni bababoltban történtek, és a Bellával való találkozás
felzaklatta. Próbált relaxálni, vett egy illatos fürdőt, és mire a férje
hazaért Vackorral, már elszundított.
Éjjel felriadt. Odalent
az utcán bulizó fiatalok csaptak zajt. Karolin bámulta a redőny résein beszűrődő
utcai lámpák fényét, hallgatta Attila egyenletes szuszogását. Hanyatt fekve
mindig kicsit horkolt, de Karolint sosem zavarta, mert olyankor finoman
megbökte a férfi oldalát. Akkor Attila elfordult, így abbamaradt a hortyogás.
Karolin a hálóinge
fölött lapos hasára csúsztatta a tenyerét. Mi lenne ha…
Holnapra kapott
időpontot Erdős doktorhoz. Gyűlölte a rutinvizsgálatokat, napokkal előbb
gyomorideg kerülgette, ha meg kellett jelennie a rendelőjében. Már nem kérte
Attilát, hogy kísérje el. Nem akarta, hogy a férje reménykedjen, várjon az
elérhetetlenre.
Azt mondják, a remény
hal meg utoljára, és ő soha nem fogja feladni. Annyi nőnek sikerült anyává
válnia minden nehézség ellenére, mert ragaszkodtak az álmaikhoz és nem adták
fel. Neki is sikerülni fog, csak Attila tartson ki mellette, nélküle képtelen
lenne végigcsinálni ezt az egészet. Csak tudná, mit hadovált össze Bella
délután? Vajon mondott neki valamit Attila, hogy elege van? Említette neki, hogy
nem bírja? Hogy feladná?
Ha ez így van, a férje
miért nem vele beszéli meg a problémáit? Miért pont annak a kiállhatatlan
perszónának panaszkodik?
Vagy Bella csak
kitalálta az egészet?
Karolin az oldalára
fordult, a férje arcát nézte a halvány fényben. Erős, sötét szempilláit;
csontos, görbe orrát; vékony, nevetésre álló száját. Gyengéden megérintette a
ráncokat a férfi szeme sarkában, végigsimította a halovány barázdákat a
homlokán. Ő is beleöregedett a reménytelenségbe.
Karolin befészkelte
magát Attila mellé, az arcát a férfi nyakába fúrta. Addig mozgolódott, míg
érezte a férje karját megmozdulni, a férfi tenyere felsiklott a hátán.
– Hiányzol!
Karolin felemelte a
fejét és belenézett Attila arcába, érezte meleg leheletét a bőrén, a férfi nem
nyitotta ki a szemét, szusszantott, talán visszaaludt.
Másnap kora délután
Karolin egyedül ült az orvosi rendelő várótermében. Két kismama várakozott
mellette. Az egyiknek hatalmas pocakján megfeszült a kardigánja, a másik éppen
csak gömbölyödött. Karolin irigykedve figyelte mindkettőjük szemében a fényt,
ami kizárólag a boldog kismamák sajátja. A babavárás csodája csillogott a
tekintetükben, ragyogott az arcukon.
Karolin kívülállónak
érezte magát, amikor hallgatta bensőséges beszélgetésüket a várakozás
pillanatairól, a magzatok apró mozgásáról, a csuklásokról, gyomorégésekről, ami
állítólag a hajas babák ismérve. Továbbá rettenetes lábdagadásról, iszonyú
fáradékonyságról, kellemetlen éjszakai izzadásról.
Alig várta, hogy Erdős
doktor szólítsa, és bemenekülhessen a vizsgálóba.
Amíg Karolin helyet
foglalt a széken, addig Erdős doktor az asszisztensére nézett.
– Keressen Karolinnak
egy időpontot a beültetésre.
Az idős asszony buzgón
gépelt a számítógépen. Karolin bátortalanul megszólalt.
– Nem azért jöttem.
– Karolin, felkereste
doktor Steinert? – kérdezte az orvos lágy hangon. Karolin megrázta a fejét és az
óraszíját piszkálta. – Biztos vagyok benne, hogy sokat segítene a problémáin,
mivel sem önnél, sem a férjénél nem találtunk arra utaló jelet, hogy szervi oka
lenne a meddőségnek. – Az orvos a mutatóujjával megütögette a fejét. – Odabent
van a baj, és biztosan állíthatom, ezen doktor Steiner hatékonyan tudna
javítani. Van bárki a környezetében, akivel tud beszélni az érzéseiről, a
blokkjairól, a félelmeiről?
Karolin szempillája
megrebbent. Erdős doktor valószínűleg nem akarja beismerni, hogy tanácstalan,
nem találja a magyarázatot arra, miért nem tud segíteni, ezért hárít mostanában
mindent a lelki okokra. Karolin nem akart pszichológust, még a gondolatától is
rettegett, hogy bolondnak tarthatják. Az édesanyja is így kezdte, egy ártatlan
beszélgetéssel a pszichológussal, később gyógyszerfüggővé vált, és élete végéig
képtelen volt emberek közé menni pirulái nélkül.
– Azt hiszem, állapotos
vagyok. – Az orvos meglepetten nézett fel a szemüvege mögül. – Öt hete minden
hétfőn csinálok egy tesztet, minden alkalommal pozitív.
Attila az évek alatt,
amíg kínlódtak, hogy kisbabájuk legyen, végig azt mondta, ő szeretné, hogy a
gyermekük normális módon foganjon meg, ne fogcsikorgató erőlködések árán. Ne
kémcsövek és lombikok segítségével, mesterséges körülmények között. Ennek
ellenére minden alkalommal ott fogta Karolin kezét, amikor beültették az
embriót, és vele sírt valahányszor elveszítették a babát.
Erdős doktor nem mondta,
hogy Karolin lehetetlenséget állít, azt sem, hogy képzelődik.
– Szeretnék meggyőződni
erről magam is. – Megvárta, míg felfekszik a vizsgálóra, majd végül bekapcsolta
az ultrahang készüléket.
Karolin reszketve
tördelte a kezét, amíg átlátszó zselé került a hasára. Mi van, ha téved? Ha
csupán félrenézett valamit, vagy megtréfálta a teste? Aggódva szemlélte a
monitort.
– Semmi?
– Tudom, mennyire
fontos pillanat ez magának, Karolin, de kérem, legyen türelemmel. – Az orvos
lassan vezette a tappancsot, mígnem megállította egy ponton. – Látja?
Karolin nem tudta, mit
kell néznie, hiába meresztgette a szemét, hogy kivegye a fekete és fehér foltok
között a lényeget.
– Maga látja? –
kérdezte bizonytalanul.
– Nos, Karolin,
gratulálok! – Megmutatta a fekete-fehér képernyőn a picit.
– Istenem – suttogta
elragadtatottan, ahogy kivette a picinyke fehér foltot. – A kisbabám.
Meghatottan nézte a
babát a képernyőn. Kerek kis fejét, gerincének tökéletes ívét, apró öklöcskéit,
összeszorított pici ujjait.
Az ő kicsikéje.
Csodaszép, tökéletes.
Karolin szeme könnybe lábadt, úgy nézte, ahogy a kicsi a szájába veszi az
ujjait.
– Olyan kilenc-tíz
hetesnek tippelem.
– Tíz – erősítette meg
Karolin.
Pontosan tudta, mikor
fogant.
Wellness hétvégét
ajándékozott Attila negyvenedik születésnapjára. Karolinnak fejébe szállt a
pezsgő, amit vacsorához ittak, és akkor este úgy szerelmeskedtek Attilával spontán,
ahogy már évek óta egyszer sem. Hosszú ideje nem fordult elő, hogy Karolin nem
gondolt gyerekre közben, sem hőmérőre, naptárra, ovulációra, sem arra, hogy
alátámassza a csípőjét egy párnával. Pusztán élvezték egymást, a pillanat
örömét, úgy ahogy valamikor régen.
– Attila biztosan örült
a hírnek. Miért nem kísérte el?
Karolin nagy nehezen
tért vissza a valóságba.
– Nem mondtam el neki.
– Az orvos hümmögve megcsóválta a fejét, és ő úgy érezte magyarázkodnia kell. –
Annyiszor kellett csalódnia. Nem bírnám elviselni újra, ha látnom kellene az
arcát, ha kiderül, megint vaklárma az egész, és én megint tévedtem. Mondja, jól
van a kicsi? Olyan, amilyennek lennie kell?
Erdős doktor
megszorította Karolin kezét.
– Nyugodjon meg,
Karolin, minden rendben van a babájukkal. Most már mondja el a férjének!
A kinyomtatott
ultrahangképpel indult hazafelé, hogy megmutathassa Attilának. A lépcsőházban futott
bele Sárába. A legjobb barátnője végigkísérte az utóbbi hat év kálváriáját.
Drukkolt nekik, mellettük állt, remélt.
– Hát te? – torpant meg
Karolin.
Sára zavartan babrálta
a kocsi kulcsát.
– Hozzád jöttem.
– Itt vagyok –
mosolyodott el Karolin boldogan, a szíve a torkában dobogott izgatottságában. –
Gyere fel, beszéljünk!
– Vissza kell mennem!
Sára utazási irodája
néhány méterre volt csak az otthonuktól. Gyakran megesett, hogy felszaladt
Karolinhoz egy kávéra, majd rohant vissza dolgozni.
– Ne már! Nélküled is
boldogulnak! A főnök jelenléte mindig feszélyez, ha nem tudtad volna! Főzök
neked egy kávét.
– Attila megkínált. –
Sára lassan megfordult, vontatottan elindult visszafelé Karolin oldalán.
– Figyelmes.
– Igen, az. – Sára
összeszűkült szemmel tanulmányozta Karolint, aki nem tudta letörölni a széles
mosolyt az arcáról. – Téged meg, mintha kicseréltek volna. Csak nem? – Karolin
bólintott és felszaladt a lépcsőn. Sára utána futott, elkapta, hosszan
megölelte. – Nagyon jó anyukája leszel! Attila tudja?
– Most akarom elmondani
neki.
– Akkor az lesz a
legjobb, ha én most nem zavarok. Élvezzétek ki a pillanatot! – Csókot dobott
búcsúzóul, majd elindult lefelé.
Vackor boldogan
ugrándozott Karolin lába körül, amikor megérkezett. A fürdőszobából
kihallatszott a víz csobogása.
Karolin beljebb ment a
nappaliba, megérezte Sára parfümjének jellegzetes illatát. Dúdolgatva megigazította
a díszpárnákat a kanapén, mielőtt leült. Vackor odatelepedett mellé, fejét az
ölébe hajtotta, boldog farkcsóválással várta a simogatást. Az asztal tetején
ott hevert Attila kinyitott laptopja. Karolin átölelte a kutya nyakát és
összeráncolta a homlokát.
Megígérte,
hogy nem dolgozik itthon.
Az orvostól hazafelé
jövet egész úton azon gondolkodott, hogyan közölje Attilával a jó hírt, és most
váratlanul beugrott neki a nagy ötlet. Otthagyja az ultrahangképet az asztalon,
odaírja a képernyővédőre, hogy „Apuka
leszel”, és elbújik az ajtó mögé, onnan fogja végignézni, hogy a férje mit
reagál az üzenetre.
Sára parfümjének édes
illatától felkavarodott a gyomra, a fürdőszobában még mindig csobogott a víz.
Attila közösségi oldala
nyitva állt. Karolinnak eszébe sem jutott kihasználni a helyzetet, tiszteletben
tartották egymás magánszféráját. Bízott a férfiben, és hitte, hogy Attilának
nincsenek titkai előtte. Tizenegy éve ismerték egymást, ez alatt Karolin
egyszer sem kémkedett a férfi után. Arra készült, hogy kilépjen az oldalról,
amikor felvillant egy üzenet a képernyő jobb alsó sarkában Sára fényképével.
„Ha
bejössz hozzám holnap, olyat mutatok neked, aminek tuti nem tudsz ellenállni!”
Karolin elkerekedett
szemmel bámult a monitorra. Mi a csoda akar ez lenni? Gyomra görcsbe rándult,
hányinger kerülgette. Biztosan jól olvasta a felvillanó üzenetet? Talán valami
tévedés lesz. Utána kell néznie! Hallgatta a zuhanytálcába zubogó vízsugarat, keze
ökölbe szorult a combja mellett.
Vackor az oldalát böködte
az orrával, Karolin belemarkolt a kutya nyakába, hogy erőt merítsen belőle.
Ránehezedett a bizonytalanság, az árulás érzése. Agyonnyomta, fuldoklott a
teher alatt. Próbálta összeszedni magát és arra készült, hogy életében először
megnyitja Attila üzenő falát. Ujjai végigfutottak a billentyűzeten, amikor
meghallotta a férfi meglepett hangját.
– Kicsim!
Karolin maga elé
meredt, nem tudott Attilára nézni, sem megszólalni. Az üzenet szövege
egyfolytában ott zakatolt a fülében, a sírás marokra fogta a torkát,
fojtogatta, kitörni készült.
Attila leült, átölelte.
– Mi a baj?
Mint a gát, amikor
átszakad, és zubogva tör utat magának, Karolinból úgy szakadt fel a kínzó
zokogás. A tenyerét Attila mellkasának feszítette és sikoltva tolta el magától.
– Megcsalsz!
A férfi homloka ráncba
szaladt, a szeme körül elmélyültek a halovány szarkalábak.
– Tessék?
Karolin hátrébb
húzódott, összefonta a karjait maga körül.
– Mióta van viszonyod
Sárával? Mióta írogat neked?
– Nem értelek!
– Láttam! – A laptop
felé bökött. – Alig váltatok el egymástól, ő máris írt neked! Te meg?
Zuhanyozol?
Látta a zavart a férje
tekintetében. Vajon most utálja magát, amiért lebukott? Attila megsimogatta
borostás állát, a rövid szőrszálak sercegtek az ujja alatt.
– Leizzadtam.
– Karolin beharapta az alsó ajkát. Hát persze, hogy leizzadt. Újra a tenyerébe
temette az arcát, úgy zokogott fel. Attila gyengéden lefeszítette az ujjait,
hogy a szemébe nézhessen. – Edzésről jöttem, amikor Sára beugrott. Meg kellett
beszélnünk néhány apróságot.
– Miféle apróságról
tudtok ti beszélgetni egymással? Amikor a lépcsőházban összefutottam vele, ő
azt mondta, engem keresett.
Attila megrázta a
fejét.
– Mondd, mi bajod van,
Kicsim?
– Semmi!
– Akkor mi ez a hiszti?
Megjött? – Karolin legszívesebben felpofozta volna, amiért ilyen idegesítően
mindentudó arcot vágott. Azt hiszi olyan
nagyon okos. – Tudom, hogy minden hónapban megvisel, de mi lenne, ha
elengednéd ezt az egészet?
– Mit engedjek el?
– A görcsöt, az
elvárásokat, a megfelelési kényszert.
– Tessék? – habogta
Karolin, majd kitört belőle, fájdalmas, elcsukló hangon. – Terhes vagyok, te
barom!
Nem így tervezte. Nem
így akarta elmondani Attilának. Azt hitte romantikus lesz és boldog. Most pedig
ez élete legelcseszettebb pillanata.
A férfi szeme
felcsillant.
– Ez most komoly?
Felugrott a kanapéról,
a karjaiba kapta, megforgatta, mire Karolin körül megpördült a szoba.
Belekapaszkodott Attila vállába, úgy érezte a gyomra a torkába csúszott.
– Tegyél le, azt
hiszem, hányni fogok!
A férfi gyengéden
leeresztette a szőnyegre, lágyan megsimogatta az arcát.
– Édesem, annyira…
Karolin eltaszította
magától.
– Hagyjál!
Attila tett Karolin
felé egy lépést, de ő elhátrált előle. Felbosszantotta a férje megbántott,
értetlenkedő arckifejezése.
– Csak meg akartalak
lepni – tört ki férfiből rekedten.
– Ügyes voltál!
Meglepődtem. Nagyon jól csináltad!
– Hallgass már meg,
Lini!
Pittyegett Attila
telefonja, újabb üzenet érkezését jelezte. Karolin felugrott és hitetlenkedve
nézett rá.
– Ő az? – kérdezte,
mire Attila felkapta a telefonját a kanapéról, megnézte az üzenetet. Karolin
megrázta a fejét. Ha nem vele történik, akkor ő ezt el sem hiszi. – Mióta
csináljátok ezt a hátam mögött?
– Fogd már fel, kérlek,
hogy ez az egész nem az, aminek gondolod! Nem akartam titkolózni, de anélkül
elég nehéz karácsonyi meglepetést szervezni.
Attila Karolin orra elé
tolta a kijelzőt Sára megnyitott üzenetével.
„Bocs,
tudom, hogy most el vagytok foglalva, de nem bírtam várni holnapig! Átküldtem
emailben a fotókat! Karolin odáig lesz érte!”
– Milyen fotókat?
Attila megfogta Karolin
kezét és maga mellé húzta a kanapéra. Ő nem húzódott el tőle, némán bámulta,
amíg a férfi megnyitotta az emailfiókját az új üzeneteknél és hamarosan a karácsonyi
fényekben pompázó havas fényképekben gyönyörködhettek. Az Eiffel-toronyban, a
Sacre-Coeur bazilikában, a Notre Dame tornyaiban, a Champs-Élysées-ben, és a Moulin
Rouge-ban.
Attila megszorította a
kezét, végigsimított a kézfején.
– Mit szólnál, ha idén
Párizsban karácsonyoznánk?
Karolin egy pillanatra
becsukta a szemét, szempillái alól kigördültek a könnycseppek, a szíve rock and
rollt járt a mellkasa rejtekében.
– Te meg én? – Amikor
kinyitotta a szemét Attila mosolygó arcát látta maga előtt. Könnyedén
bólintott, hogy megerősítse, kettesben utaznak. Karolin elpirult. – Bocsáss meg!
Nem is tudom, mi ütött belém, hogy azt hittem te meg… Sára. Biztosan a
hormonok!
A férfi odahajolt
hozzá, apró csókot lehelt a szájára, majd elsimított egy tincset Karolin
homlokából.
– Nos, úgy érzem, neked
most jogod van a világ összes hisztijét lejátszanod, ha ehhez támad kedved.
Ígérem, bármit elviselek!
Karolin felkuncogott és
befészkelte magát Attila karjai közé.
– Egy igazi hős vagy!
Mondd, hogy hálálhatnám meg neked?
– Ki fogod találni – vigyorgott
Attila, mire Karolin játékosan mellbe vágta.
– Nem sütök
palacsintát!
Attila elkapta a kezét
és felnevetett.
– Biztos vagy te abban?
Karolin elkomorodott,
odabújt hozzá, hallgatta a férje zakatoló szívdobogását. Megnyugtatta, hogy ő
is ugyanolyan izgatott, de talán sokkal megfontoltabb.
– Félek – vallotta be.
– Mi lesz, ha kiderül, hogy tényleg alkalmatlan vagyok? Ha nem fogom jól
csinálni?
Attila biztatóan
rámosolygott és csillogó szemmel magához szorította.
– Tökéletes édesanya
leszel, és én melletted leszek. Ha elrontjuk, akkor együtt rontjuk el.
